Slovenčina
Už len pár dní sa koná v šamorínskej synagóge zaujímavá výstava Embedment Depth. Za jej inštaláciou stojí dánska umelkyňa Ronja Svaneborg.
Výstava sa končí 5. mája. Synagóga je pre návštevníkov otvorená v utorok a piatok od 12.00 do 18.00 hod., no v prípade záujmu môžete volať na telefónne číslo 0903 255 681.
V tejto súvislosti Vám prinášame preklad úvodnej reči Ronji Svaneborgovej v slovenskom a maďarskom jazyku.
Embedment depth
Ďakujem vám všetkým, že ste dnes prišli.
Volám sa Ronja Svaneborg – som dánska umelkyňa v súčasnosti žijúca v Rakúsku.
Na úvod by som rada poďakovala Suzanne a Csabovi za to, že mi umožnili vystavovať v ich úžasných priestoroch. Je to pre mňa mimoriadna skúsenosť pracovať na takomto pozoruhodnom mieste. Tiež by som im chcela poďakovať za poskytnutie prístrešia a že mi boli veľmi nápomocní pri realizácii inštalácie.
Takže: “Ďakujem vám”!
Keď som asi pred rokom na internete natrafila na At Home Gallery, veľkolepá synagóga ma okamžite zaujala. V mojej práci sa zaoberám témou 'skoroúplnosti'. Stavom, v ktorom niekto môže už prezrieť, takmer to má pod kontrolou. Frustráciou, ktorú pocítite, keď viete takmer, ale nie celkom ovládať vaše vedomie alebo pamäť. Tak ako počas okamihu keď rozoznáte tvár a kým ju priradíte k osobe. Snová prázdnota, keď ste pri zmysloch vo vyššom stupni vedomia, ale nedokážete to dosiahnuť. Mentálna dizorientácia.
Synagóga je v istom zmysle takmer-priestorom. Je to budova, ktorá je blízko ne-existencii – dvakrát bola uchránená pred zničením. Hrozba demolácie je prítomná v múroch.
Rozmýšľam, ako sa budova stane bezdomovom, keď obyvatelia alebo nájomníci odídu.
Keď leží ladom. Že budova, tak ako ľudia (a umenie), potrebuje lásku a pozornosť, aby existovala. Hlboko ma dojíma, ako Suzanne a Csaba priviedli túto budovu späť k životu. A tiež ma zaujalo, s akým odporom zo strany miestnych politikov a skinheadov sa stretli pri prinavrátení tohto priestoru do života. To mi pripomína, aké subjektívne je ľudské vnímanie a napovedá o čierno-bielom (die-kotomøs) videní sveta, ktorý je, zdá sa, rastúcim aspektom v našom svete.
Aby som sa vcítila do tohto priestoru, začala som sériou farieb z farebnej škály vytvorenej z machúľ krvi. Krv je život, hrejivosť vnesená do synagógy – to, čo tu toľko rokov chýbalo. Ale krv znamená aj smrť a vojnu – to, čo ľudí zo synagógy odstránilo.
Krv je substancia, ktorá nám pripomína, že my všetci sme ľudské bytosti – že napriek všetkým rozdielom a nezhodám sme rovnaký druh s podobnými základnými potrebami, že je potrebné na tejto planéte spolupracovať. Krv tiež poukazuje na naše gény, pripomína nám rasovú segregáciu a myšlienky o rasách vedúce k vojnám, ktorá takmer túto budovu spolu s ďalšími zniesli zo sveta.
Keď si ľudí zaškatuľkujeme; podľa náboženstva, rasy, ekonomického postavenia, rôznej politickej orientácie a podobne, vidíme len škatuľky. Ale ak sa odvážime do škatuliek nazrieť; otvoríme ich a necháme hľadieť tvárou v tvár, uvidíme život a teplo, zrodenie a smrť.
Embedment depth
Mese a dolgok mélyére való jutásról.
Mindenkinek köszönöm, hogy ma eljött ide.
Ronja Svaneborg vagyok – dán művész, és jelenleg Ausztriában élek.
Először is szeretnék köszönetet mondani Suzannenak és Csabának a lehetőségért, hogy ezen a fantasztikus helyen állíthatok ki. Igazán különleges tapasztalatot nyújtott a számomra az, hogy ennyire különleges helyen dogozhattam. Szeretném nekik megköszönni a vendéglátást, és azt a segítséget, amit az installációm létrehozásához kaptam tőlük.
Tehát: “Köszönöm”!
Az interneten barangolva úgy egy évvel ezelőtt botlottam bele az At Home Gallerybe, és a lenyűgöző zsinagóga azon nyomban magával ragadott.
Én személy szerint gyakorlatilag a „majdnem“ állapotban élek. Abban az állapotban, amikor már „majdnem“ látom, amikor már „majdnem“ megvan. Az a frusztráló tapasztalat, amikor már majdnem, de nem teljes tudattal van meg valami, vagy egy emlék. A pillanatnyi rés aközött, amikor már felismersz egy arcot, de még nem sikerült hozzárendelned egy bizonyos személyhez. Az az álomszerű lebegés, amikor már egy magasabb tudatosságban érzed magad, de nem tudod elérni. Mentális zavarodottság.
A zsinagóga bizonyos értelemben a majdnem-térben van. Egy épület, amely már a nemlétezés közelében van - kétszer menekült meg a lerombolástól. A lerombolás veszélye beette magát a falakba, most is itt van.
Azon gondolkodtam, hogyan is válhat egy épület otthontalanná akkor, amikor a lakói vagy a bérlői elmennek. Amikor ottmarad tehetetlenül. Hogy az épületeknek, csakúgy mint az emberekek és a művészeteknek, szükségük van szeretetre ahhoz, hogy létezni tudjanak. Mélyen megérintett az, ahogy Suzanne és Csaba visszahozták ezt az épületet az életbe, az életnek. Felkeltette az érdeklődésemet a helyi politikusok és a skinhead-ek ellenállása azzal szemben, hogy a hely újra visszakerüljön az életbe. Ez arra emlékeztet engem, hogy mennyire szubjektív is az emberi érzékelés. Beszél arról a kettőséggel (die-kotomøs) átitatott világlátásról, ami világunkban egyre nagyobb teret kap.
Azt, hogy be tudjam tölteni ezt a helyet, a vérfolt színskálájának felhasználásával kezdtem.
A vér az élet. A melegség, amit behoztam a zsinagógába – ami annyi éven keresztül hiányzott innen. De a vér egyben a halál és a háború is – az, ami a zsinagógából elrabolta az embereket.
A vér az a szubsztancia, amely mindenkit emlékeztet emberi mivoltunkra – hogy minden különbözőségünk és valamennyi nézeteltérésünk ellenére az alapszükségleteink azonosak , és hogy ezen a bolygón létezve együtt kell működnünk. A vér rámutat a génjeinkre is – emlékeztet minket a faji megkülönböztetésre, és arra a háborúkhoz vezető fajelméletre, amely ezt az épületet csaknem eltüntette a földfelszínről annyi sok más mindennel együtt.
Ha az embereket vallási, faji, politikai és gazdasági hovatartozásuk szerint dobozoljuk, akkor csak a dobozokat fogjuk látni. De ha a dobozokat felnyitjuk, és beléjük merünk nézni; szembe merünk nézni egymással és saját magunkkal, akkor meglátjuk az életet és a melegséget, a születést és a halált.
